Mesetárgyak

Ha felidézzük kedvenc népmeséinket, ezekben minden bizonnyal sok tárgy szerepel. Egy részükről ma már nem is tudjuk, mire használták korábban: az orsó, a motolla vagy a rokka rég eltűnt a mindennapokból. A falusi ház, a sokszor szegényes környezet, ahonnan a legkisebb gyerek próbára indul, a kamra, ahonnan előveszik a főzéshez szükséges eszközöket, a véka, amellyel az aranyat mérik, a tarisznya, vándorbot, amely a hőst kíséri az úton, mind-mind a mindennapi paraszti élet lenyomata. A mesei dimenzióban a használati tárgyak egy része kiemelt szerepet kap, varázserővel bír, és ezzel a mágikus erővel sikerül a főhős bátor vállalkozása, útkeresése. A mesemondásra egyaránt szolgáló munkaalkalmak tárgyi világa is tükröződik a történetekben, keressék meg Önök is, mely tárgyak lehetnek ezek!

Ki ne ismerné a magyar népmesékből a terülj-terülj asztalkát, a boszorkány seprűjét, a hétmérföldes csizmát, Árgyélus királyfi ostorát, a pásztor furulyáját, a bajban segítő botot, a kanászlegény baltáját, a láthatatlanná tévő köpenyt vagy süveget. A mesében mind csodás tulajdonsággal, olykor hatalommal bír, a hétköznapokban mind a paraszti világ egy egyszerű használati tárgya.

A hagyományos mesemondás során a körülöttünk lévő tárgyak mindegyike kinevezhető varázseszköznek, ha a hősnek éppen arra van szüksége céljai eléréséhez vagy soron lévő feladatainak elvégzéséhez, ugyanis a mesei bűvös tárgyak lényege a megfelelő használat.

A három fonóasszony

Eccer egy asszonynak vót egy lánya. Ez a lány nagyon lusta vót, se szőni, se fonni nem akart. Nagyon szégyűte az annya, sokat szomorkodott miatta. Eccer asztán úgy megharagudott, hogy kizavarta az uccára, és ⪦ seprüvel ⪧ szalatt utána… meg akarta verni.

Arra ment a hintójába a kirájfi, megállította a hintót, kiszált és kérdi az asszonytul, hogy mért zavargya a lányt a sepőrüvel? szégyülte az asszony, hogy ollan lusta a lánya, ezért aszmonta, hogy azért, mert a lánya örökké szőni-fonni akar, neki meg mán nincs is anyaga hozzá.

Megörült a kirájfi:

- Add ide a lányodat, elviszem a palotába. Van ott szőno-fonnivaló! Az édesanyám majd ád neki munkát!

Felűtették a lányt a hitóra és elvitte a kirájfi. Mikor hazaértek a palotába, mongya a királyfi az édesannyának, hogy hozott egy jó szövő-fonó lányt, aki majd fölfonnya aszt a sok kendert. Megörült a kirájné is és mingyán bevitte a lányt egy nagy szobába, ahol semmi más nem vót, végi-végi kender!

Látom, lányom – mondta a kirájné – van itt ⪦ rokka ⪧ is, szüvőfa is … Majd jól megfizettyük, ha eszt a sok kendert mind földonod.

Nagyon megörült a kirájné, hogy most legalább lesz a kirájfinak is inge, gatyája, mert abba az időbe azok izs vászonba jártak csak.

A lány persze se szőtt, se font, csak az ablakon nézegetett kifelé. Eggyik naprul a másikra, mindig csak az ablakon attak be neki enni és a lányt nem kérdeszték, hogy sző-e, fon-e?

Hát eccer, amint nézeget kifelé a lány az ablakon, arra megy három öregasszony. Szövő-fonó szerek vótak náluk. De mind a hárman hibásak vótak… Eggyiknek akkora vót a feneke a sok üléstül, hogy csak két széken tudott ülni. A másiknak ollan csámpázs vót a lába, hogy ha ment, más nem mehetett közel hozzája. A harmadiknak pedig – aki az orsót pödörte – akkora vót a hüvejkujja, hogy aszt a vállán vitte. Vót egy félméteres.

Kérdi a lány tőlük, hogy hová mennek?

- Mukát keresünk valahol, szőni-fonni szeretnénk.

- Hát csak gyüjjetek ide be, van itt annyi kender, szőhettek-fonhattok eleget!

Bereszti a lány a három öregasszonyt azok nagy örömmel nekifognak a munkának. Monta nekik a lány, hogy a bért, amit ű kap, majd megosztyák. Csakhamar pergett a ⪦ rokka ⪧, az orsó, a szövőfa… szőttek-fontak szorgalmasan, éjjel-nappal. A bőségesen kért kosztot magának, monta, hogy ű sokat eszik, sok ennivalóra van szüksége… úgy, hogy a három öregasszonynak is elég vót. Igy asztán csakhamar elkészült a sok kender.

Amikor kész lett a vászon, egy nagy stócba fölrakták. Az öregasszonyokat elbocsátotta a lány és behívta az öreg kirájnét, hogy mozsmán kifizetheti űtet, mert készen van a vászon. Nagyon csodálkozott a kirájné, hogy illen gyorsan megcsinálta a lány az egészet. » Nem eresztem el eszt a jól szövő-fonó lányt – gondúta magába – hanem inkább elvétetem a fiammal «

Úgy is történt…

Szólt a kirájné a fiának, hogy vegye el eszt a jól szövő fonó lányt, mert legalább ezentúl nem lesz hiány ruhában.

A lány nagyon szép vót és a kiráj nagyon megszerette.

Nemsokára meg is tartották a lakodalmat. Nagy lakodalmat csaptak! A lány meghívta a három öregasszonyt is és odaültette űket a király mellé. A kirájfinak nem nagyon teccettm hogy két széket is foglal el… a másik meg majd fölrúgta a kirájfit is. Kérdezi a kirájfi a lánytul, hogy kik ezek?

- Ezek a rokonaim.

- De hát hogy lehet, hogy mind a három hibás?

- Hát igen, a sok szövés-fonásba hibásottak meg.

Megijedt a kirájfi, hogy mozsmán a felesége is illen hibás lesz… Odahívta az édesannyát: » Többet meg ne lássam, hogy édesanyám a feleségemmel fonasson vagy szövessen! Nézze csak meg eszt a három öreg nénit, hogy néznek ki ezek is! «

Az öreg kirájné meg is ígérte, hogy soha többet nem haggya a lányt szőni-fonni. Így a lusta lány megszabadút a munkátul. Egész nap csak a kirájfival sétált. Nagyon szép vót, a kirájfi nagyon szerette, és sohasem tutta meg, hogy mijen lusta. Később a lány elhívta a szüleit a kastélba és azok is megéltek a lányuknál.

 

S. DOBOS ILONA (szerk.): Egy somogyi parasztcsalád meséi, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963

Arannyá vált parázs

Vót ëgy asszony… nagyon szëgény asszony, a szomszéggyába mëg ëgy nagyon gazdag embër. Ollan szëgény vót az az asszony, hogy még annyi pénze së vót, hogy katula gyufát vëgyën tüzet rakni.

Hát, átmëgy, az a szëgény ahhó a gazdag emberhő, hogy aggyon nekije ëccál gyufát, hogy raktyon tüzet. Hát ollan zsugori vót az a gazdag embër, aszmonta nekije, hogy nëm osztogathassa el a gyufát.

Hát akkor a szëgény asszony mënt az uccán. Mán este vót és látta, hogy igen-igen messzirül, valahon tüzelnek a pásztorok, tűz fénylik.

Fogott ëgy hitvány ⪦ fazekat ⪧ és elmënt, hogy kér a pásztoruktól ëty kis parazsat. Hát a tűz irányába elindút és mënt, mënt jó messzire, míg odaért.

Hát osztán, amint odaér, egy igën öreg, naccakálú öregember tüzelgetëtt ottan. Odaköszön neki, hogy » jóestét, öregapám! « Aszongya:

- Aggyonisten, édës lányom! Mi járadba vagy illen későn?

- Egykis parázsért gyüttem, mer annyi pénzëm sincs, hogy etykis gyufát vegyek, tüzet rakni. Még lámpát gyújtani sëm tudok.

- Hát – aszongya neki az öregembër – háccsak mericcsed jól tele a fazekat, felivel raktyál tüzet, másikat ragd el. Maj’ még röggé rakhacc tüzet.

Hát haza vitte szëgény asszony a parazsat, felibül rakott tüzet, másik felit bëdugta jaz ágy alá. Ami maratt.

Reggel asztán fölkel, hozza a fazekat, hogy rak tüzet. Hát min’ tiszta aranypénz vót parázs helëtt a fazékba! Hát átfutott gyorsan a gazdag embërhő, és kért egy ⪦ rostát ⪧ , kirostálni az aranyat. Hát aszmongya a gazdag embër néki:

- Hun vöttél vóna të aranyat?

Mongya ám, hogy elmënt parázsér, és reggelre arannyá változott. Aranypénzé.

Hát ággyütt a gazdag embör mëgnézni, hát tényleg láti, hogy ëgy félfazék aranypénze van.

Alig várta, hogy este lëgyën, a gazdag embör. Fogott ám ű is éggy irtó nagy ⪦ fazekat ⪧, és elmënt ű is ahhó az öregemberhő parázsér. Hát monta neki az öregembër:

- Háccsak vigyél, fiam!

Jól telemerítette a ⪦ fazekát ⪧ a gazdag embör, de nëm rakott vele tüzet, vót gyufája, csak mind beledugta az ágy alá, hogy mentül több aranya lëgyën.

Hát aztán még rëggel ki se verratt, alig várta mán, hogy pirkatt, hozza ki a fazekat. Hát aztán az arany helëtt lósz...al lëtt tele a fazék. Mëgverte az isten, mert ollan zsugori vót.

Osztán akkor gyütt rája, hogy isten űtet mëgverte, mer a szëgényasszonynak nem adott még ëccál gyufát sëm. A szë gényasszony aztán még gazdagabb lëtt, mint a gazdag embër.

 

S. DOBOS ILONA (szerk.): Egy somogyi parasztcsalád meséi, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963

A hét holló

Hun vót, hun nem vót, vót eccer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak vót hét fia és ety kislánya. A kislány vót a lekkissebb. És nem vót nagyon kenyerük. Szegény asszony nem tudott sütni, csak ety kenyeret a kemencébe. És mikor betette az ety kenyeret, ő elment a szomszédba beszélgetni. A fiúk pedig mán nagyon éhezsek vótak. Alig várták, hogy ety kicsit süjjön az a kenyér és kivették és akkor megették. A kislánynak pedig nem hatytak.

A kislány ment az édesannya után sírva, hogy gyüjjön gyorsan haza, mer mán a báttyai a kenyeret mind megették és neki nem hatytak.

Az asszony megy haza nagy haraggal és a fán vót hét holló és átkozza a gyerekeit: „Hogy vátoznátok ti is csak ollan hét hollóvá, mint azon a fán, amillenek vannak! Micsoda gazemberség, hogy nem hatytatok a kislánynak egy falat kenyeret se!”

Evvel a hét fiú megrászkódik, szárnyuk támad és űk is elszálnak, mint a hét holló. Az annyuk hát sírt, de mán hijába vót, hijába kiabált utánuk, mán mind a hét fia elszált. Többet se hirük, se nyomuk nem vót a háznál.

Nevelgette a kislányát nagy szomorújan. Merhát azér sajnáta a gyerekeit, de hát akkor hevezs mérgibe nem tudott mit mondani. És mán nagyon megbánta…

A kislány csak nőtt, nőtt… ott vót sok apró kis férfiruha. Mindig kérdezgette az édesannyátul, hogy ez a sok apró kis férfiruha kié vót? Mán amikor ű is nagyobb vót ézs vót hozzá esze.

Fogta a kislány – akkor mán vágyódott is a báttyai után – mekkérte az édesannyát, hogy engesse űt el, hogy fölkeresse a báttyait. Hát, persze az édesannya sírt, nem akarta elengedni, gondúta, hogy ez is majd világgá megy, és nem lesz neki egy se. Na de hijába, a kislány… mán nem tutta az annya lekérlelni. Útnak indút. De a kis arany ⪦ kosarat ⪧ a kargyára tette és avval ment el.

Hát, ment, ment a kislány, mán hetedhét országon is túl járt, de sehol senki nem tudott a báttyairul semmit mondani. Eccer beér egy nagy rengeteg erdőbe. Abba jaz erdőbe vót ety kis házacska. Bemegy hozzá, abba a kis házba, ott lakott a hódvilág. Kérdezi… kérdezi tülle:

- Jóestét, kedves öreganyám!

- Aggyon isten, édes lányom! Hát mi járadba vagy te itt, ahum még a madár se jár? És… pedig rossz helen is jársz. Mer az én fiam a hódvilág és hogyha az meggyün, hát akkor asz széjjeltépi az idegenyeket.

Hát, könyörög a kislány akkor neki, hogy most mán idáig eljutott, ne engesse, hogy elpusztujjon. No jó, meg is sajnálta az öregasszony:

- Jó, majd megmentelek! Beborította egy ⪦ teknyővel ⪧ .

Hát megyen haza a hódvilág, mén messzirül kijáttya az annyának, hogy:

- Édesanyám, itt valami idegeny járt!

- Hát igen, édes fiam, ety kislány. Hét hollót keres és aszt kérdezi, hogy nem-e láttad valahol aszt a hét hollót?

- Nem én! – aszongya – Mennyen el a bátyámhol, a naphol, az fényesebb, jobban lát mindenfélét. Az talán tud róla.

Hát akkor monta neki az öregasszony, innend hét mérfődnyire van az ű… az ű báttya, keresse fel asztat.

El is ment a kislány.

Hát, mán csakugyan annyit járt, hogy a lába maj’ térdig kopott, de azér csak szivessen ment. Hát ott izs beköszönt:

- Jóestét, kedves öreganyám!

- Aggyonisten, édes lányom! Hát mi járatba vagy te ijen messzi, ahum még a madár se jár?

Hát, elmongya annak is, hogy hét hollót keres. Hogy nem-e látta?

- Hát, én nem, hacsak a fiam nem! No, ha meggyün, majd mekkérdezzük tüle. De hát elbújtatlak, mer mérges, ha idegeny jár a háznál!

Hát el izs bújtatta. Alágurította a ⪦ teknyő ⪧ alá. Gyün ám haza a nap fia. Kérdezi:

- Édesanyám, micsoda idegeny jár ebbe a házba? Mer mán messzirül megéresztem!

- Hát édes fiam, ety kislány jár itten, a hét holló tesférgyérű tudakol. Hogy nem-e láttad?

- Hát nem én, hacsak a bátyám, a szél nem. A’ minden szögbe-lukba belefúj!

Hát másnap reggel a kislányt útnak indíttya az öregasszony és mongya, hogy hét mérföldnyire lakik a báttya, hát keresse föl aszt. El is megyen a kislány. Nagy fárattan odaér… csakugyan, mán egésszen sötét este van. Beköszön:

- Jóestét, kedves öreganyám!

- Aggyonisten, kedves lányom! Hát mi járatban vagy erre, ahum még az égi madarak se járnak?

- Hét holló bátyámat keresem, hogy nem-e tusnál róluk?

- Én nem, hacsak a fiam nem! Az mindenhun jár. Hegyen-vőgyön… minden szegbe-lukba belebújik… Hát talán tud majd róluk. Hát, majd meggyün, mekkérdezzük tüle. Dehát bújj el!

Újra aszt is a ⪦ teknyő ⪧ alá dugta, ott is.

Hát, amikor gyün haza jaz fia:

- Édesanyám, micsoda idegeny járt itt a házba?

- Hát, édes fiam, ety kislány keresi a hét holló tesférgyit. Hogy nem-e láttad?

- Hát, dehogy nem! Láttam üket. Fönn laknak a legis-legmagasabb hegynek a csúcsán.

- Éshát… eszt a kislányt hugyan lehetne oda eljuttatni?

- Hát bizony, ennek a kislánynak el kell menni a kovácshol, köll neki csinyátatni kilenc pár vaspapucsot. Mer mire oda felér, a kilencedik vaspapucs is elszakad.

Hát, úgy is lett… Az öregasszony elment vele a vas… a kovácshol és csinyátattak vele kilenc pár vaspapucsot. És a kislánynak mingyán ölt egy csirkét is az öreg néni, hogy az úton tuggyon mit enni. Meg sütött neki pogácsát.

Mikor asztán a kislánynak mán a kilencedik pár papucsa szakatt el, akkor mán közel ért a házhol. Hát be is megy a házhol, gyönyörű virágos udvar! Kétfelé az út mellett… Az ablakok teli gyönyörű virággal. Bemegy a házba, sehol senki… De még az út is úgy el vót…, hogy itt még csak egy nyom se vót. Mintha senki se lakott vóna ottan. De különben minden szép, kezelt vót.

Benyit a házba, ház ott van a konyha, szépen megterítfel az asztal. Ott van hét tányér és hét pohár víz és minden tányér mellett van ety kanál, villa és minden Hét szék, körül az asztalnál. A kislány mingyá odaül és mán eszik is, merhát megéhezett. Az mán rég elfogyott, amit az öreg néni készített nekije az útra. Akkor, mikor jóllakott, benyit a szobába. Ott meg hét ágy vót. A legutoldóba bele is fekütt, el is alutt.

Hát, gyünnek haza este a hollók. Mingyán észreveszik az udvaron, hogy itt valaki járt. És mikor bemennek, hát lássák, hogy mindenkinek hiányzik… kinek a tányérgyábul az étel, kinek a poharábul a víz. De az arany ⪦ kosarat ⪧ is ott tanájják az asztalon. Mind kikapkoggya aszt az ajándékot, amit a kisöccsének (tévesen húga helyett. D. I.) vett: hogy „eszt én vettem neki, eszt én tettem neki!”

Nade jól van… Mek kell keresni, mer csak a’ járhatott itt. Keresik jobbra-balra, hát a szobába a legutolsó ágyon megtanáták. Alutt.

Bódogok vótak… Mindeggyik a homlokára egy csókot lehűt és ott ültek körülötte, míg fölébrett. Fölébrett nagy bódogan! Összecsókúták és mekkérdeszték:

- Hogy kerültél ide?

Hát elmesélte, hogy került ide, meg hogy nagy útakat tett értük.

- Hát… de mér gyüttél el?

- Azér, hogy titeket hazavigyelek! Titeket mám most megmencselek.

- Hát, minket nem lehet megmenteni!

Csak nagy áron lehetne üket megmenteni, de űk eszt nem kívánnyák, mer az igen nagy dolog lenne!

- Ne törőggyetek avval, ha évekbe kerül is, de akkor se megyek haza nálatok nélkül! Akkor is csak megmentelek benneteket!

Hát, sehogyan se akarták, hogy a kistesférgyük szenveggyen értük. De hát ű csak erősködött: mindent megtesz értük!

Hát jó… Elmonták neki, hogy hugyan lehetne űket megmenteni. Csak akkor, hogyha… abba a nagy erdőbe van egy irtó nagy fa. Annak a fának üres a közepe. Abba a fába bele köllene állni neki is abba a fába ott köllene neki lenni hét évig, hét hónapig, hét hétig, hét napig, hét percig. De abba az időbe senkihő nem szabad szólni. És űk majd az élelemről gondoskodnak, meg az italrul, de beszélni nem szabad, még egyedül se, soha nekije. A kislány megfogatta… De mesztelenyen kell neki ott állni! Asse baj, aszt is kibírgya!

És akkor be is állt a kislány hamar a fába, hogy mekkezgya a tesférgyeinek a megmentését. A haját végigomlasztotta magán és ott álldogált.

Hát, mán jó pár évig ott állt, a testférgyei minden nap friss ételt hortak neki, de anélkül, hogy… még nem is köszöntötték egymást.

Eccer asztán a kiráj tartott nagy vadászatot abba jaz erdőbe és pont annak a fának a tövibe ültek le ebédezni. Ott fújták le a kürtöt, hogy megebédeznek… az ebédidőt. És a kirájnak vót egy nagy kutyája. A kutya éppen úgy kapott kosztot, mint valamellik ember. Kapott két zsemlét, felvágottat. A kutya elvitte a zsemlét, elvitte, ahol az üres fáhol és ottátatta annak a kislánynak. És visszamegy a másikér. Aszt is odaaggya a kiráj, aszt is újra elviszi és nekiaggya a kislánynak.

Megen visszamegy a kirájhol és mongya a kiráj:

- Mi az? Ez a kutya mindig megelégedett annyi kossztal, amennyit mi kérünk és most nem elég? Még kér?

Még nekiaggya, de az gyorsan eltűnik vele ézs gyün vissza üressan. Hát, aszongya a kiráj, ez mán mégse járgya, ez mán valahová viszi aszt a zsemlét! Mek kell nézni, hová viszi? Újra nekiad egy zsemlét és viszi a kutya újra az üres fáhol. És amint lesik, hogy hová teszi, hát ety kéz kinyúl érte és elveszi a zsemlét. A kutya csóvájja a farkát és azzal elköszönt a lánytul és megy vissza.

Nahát, most mi lehet a fába? Most mek kellene nézni, de ki meri megnézni? Biztos valami rossz szellem lehet abba ja fába, hát eszt nem lehet ollan könnyedén megnézni. Nem akatt rá ember, hogy valaki odamennyen megnézni.

Na nem baj gondújja a kiráj – ez biztos valami rossz szellem, vagy mit tudom én, mi lehet ottan, vagy valami boszorkányféle… Hát mek kell gyújtani a fát. Hát hogyan?

Kitanáták, hogy hoznak egy szekér szómát, körűrakattyák és meggyúttyák a fát. Majd a szalmátul begyullad a fa. Merhát a fáhol senki nem mer közel menni. Hoszták is a szekér szómát, körülvették a fát és gondúták, meggyújcsák. De a kiráj mégis csak gondút eggyet: nem így van ez!

- Mek kellene aszt mégis csak nézni! Na, de hát ha senki nem meri, majd megnézem én!

Hát a kiráj odamegy és lássa, hogy egy igen-igen gyönyörű lány áll ottan, de hát meztelenyen.

Foggya a kiráj a … a subáját, leveti ézs bedobgya a lánynak, hogy vegye rája. A lány int, hogy nem veszi rája. Beszélnek hozzá, nem szól semmit. Hát ’jába, kuka: föl kell őtösztetni. Rádopták a subát és erővel elhurvúták a fábul.

Elvitte a kiráj, hintóba tette, avval a lakásába! Merhát annyira megteccett neki, sehogyan se tutta otthagyni.

Mikor a kiráji palotába vótak, occse szólt semmit. Akármit csinyáltak vele, de sehugyan se beszélt! Nem tudott. A kiráj mán látta, hogy kuka, de azér ű feleségül veszi… Mer nagyon szereti…

El izs vette. Megesküdött vele.

Közbe háború lett és a kirájnak el kellett menni. Mer akkor a kiráj ment elül a háborúba. És othon hatyta a feleségit. De vót nekije egy gonosz szakácsnéja. Az a szakácsné pedig… annak izs vót lánya és szerette vóna, hogy az ű lányát vegye el a kiráj. Mer az is nagyon szép lány vót. De mégiscsak a kirájnak ez teccett. És ezér megharagudott mindig ez a szakácsné, nagyon úttyába vót a kirájné. Meg még azér is, hogy kuka.

Nahát asztán, a kiráj, mikor berukkót, aszongya a szakácsnénak, hogy vigyázzon a feleségire, ha valami baja tanál lenni, hat ű legyen mellette.

Ez köllött csak a szakácsnénak! A kirájné terhes állapotba maratt odahaza. Megszületett a kizsgyermek.

A kizsgyereket elvitte alula és ott vót a Duna vize, hát belehajította. Oda pedig tett ety kutyának a kölkit. És megírta a kirájnak, hogy ollyan felesége van, aki kutyát kölkezett.

Nahát, ezen el is szomorodott a kiráj… de hát mit tegyen? Mán nagyon szereti…

Hát, megenn asztán hazagyütt a kiráj és elhatározta, hogy elpusztíttyák. Mer mivel kutyát kölkezett, hát ez biztosan nem az isten teremtése. Hát, fogta is a kiráj, egy nagy mágját rakatott a vározs végén, hogy ottan foggyák majd a feleségét elégetni.

El izs gyütt az a nap, mikor elkészítettek mindent és kivezették a feleségit oda a mágjáhol, hogy most elégessék. Má’ föl izs vittek ézs várták a parancsot, hogy meggyújcsák alatta a tüzet. Akkor, mikor mán kiadták a paramcsot, hogy mek kell gyújtani, fölszólalt valaki a tömegbül, hogy:

- Várgyunk, mer ottan gyünnek valami lovasok és fehér zászlót lobogtatnak! Mek kell várni, mek kell halgatni azokat is!

Hát, így vót… azok vótak, a hét holló. Akkor lejárt az idejük és meggyüttek lóháton, az utolsó pillanatba. Hát hoszták a kizsgyereket izs velük. És akkor aszongyák a tesférgyüknek a mágján, hogy:

- Szájj lem kedves tesférünk, és szólajj meg. Lejárt a hét év, hét hónap, hét hét, hét nap, de a hét perc is, mozs mán szólhatol, mer mán meg vagyunk mentvel!

Akkor leszállt a mágjárul, odament a tesférgyeihő, összecsókúgatták egymást. És akkor a legidősebb tesférgye fölemeli a kizsgyermeket, és aki pont ollan vót, mintha csak a kiráj lett vóna és monta:

- Ez pedig a te kizsgyermeked. A gonosz szakácsnő elvette a kizsgyermeket a tesférünk alol és dobta vóna be a Dunába. De mán mink ott vótunk, vártuk a kizsgyereknek a születésit, ünnepélessen ott vótunk mán. Ás mikor láttuk, hogy a gonosz szakácsnő a vízbe dobgya, odaszálltunk, kimentettük a kicsit a vizbül. És mi fel is neveltük, ekkorára mán.

Nagyon megörűt a kiráj. elvette a kicsit és átölelte. Csakugyan látta, hogy az ű hasonmása.

Akkor oszt a szakácsnőt fogta, négyfelé vágatta és a város mind a négy sarkára kiszegesztette.

Ezután pedig bódogan elt a kiráj a feleségivel. Elhozatta jaz édesannyát és a tesférgyeit is, az édesaptyát is, azokat is a kiráji udvarba tarották. És nagyon bódogan élrtek! Még máig is élnének, ha meg nem hatak vóna.

 

S. DOBOS ILONA (szerk.): Egy somogyi parasztcsalád meséi, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963

7477 Szenna, Rákóczi u. 2.

szenna@skanzen.hu

9:00-17:00

pénztár és információ: +3630/379 7306; +3630/379 7309; (átmenetileg nem elérhető: 06 82/584-013)

Ez az oldal Teljesítmény sütiket használ a jobb böngészési élmény biztosítása érdekében. A webhely használatának folytatásával elfogadja ezeket a sütiket.